Véletlen csendéletek, élet az előcsarnokban
A
Karl-Marx Allée-n készített fotósorozat és könyvtári kutatás után másik,
szubjektívebb szemszögből is szerettem volna vizsgálni ezt a különleges
negyedet: ezért két hónapra kibéreltem egy szobát az egyik 50-es években épült
bérpalotában, hogy a mindennapokat is rögzíteni tudjam. Itt készítettem
egy új fotósorozatot a hallban: minden alkalommal, amikor valaki meg akart
szabadulni feleslegessé váló tárgyaitól, kitette az elegáns márványcsarnokba,
ahol aztán mindenki szabadon válogathatott és általában nagyon gyorsan eltűntek
a tárgyak. Ez a tevékenység, mint mesélték az idősebbek, régi, NDKs szokás
maradványa, akkor még az élelem megosztása sem volt ritka.
fotósorozat: a lakók által
kirakott csendéletek egy berlini szalagház előterében
Az új munkában egyrészt ez az
öntudatlan komponálás érdekelt, amivel a lakók esztétikusan elrendezgették a
köznek szánt ajándékaikat (mert a notórius rendetlenek után mindig érkezett
valaki, aki miközben átnézte a dolgokat, szépen elrendezgette őket, mint a
kiállítási tárgyakat), amit összevetek a németalföldi csendéletek pontosan
kiszámított beállításaival, másrészt, ami érdekel, az a nagyvárosban, egy óriási
lakótömbben létrejövő közösségi élmény, a megosztás gesztusa.
Németalföldi csendéletek kapcsán
mindig érdekelt, hogy ott minden beállított, kiszámított, mintha megállt volna
az idő. A véletlenszerű csendéletek az előcsarnokban óráról változtak (majd
eltűntek), és ha hordoznak is valamilyen jelentést, kifejezik is, hogy például
kik laknak a házban, milyen típusú ruhákat hordanak, milyen könyveket olvasnak,
miről gondolják azt, hogy eléggé értékes annyira, hogy még használtan is fontos
lehet valaki másnak; akkor is éppen az ellentéte, mindenfajta komponáltság
nélkül „készültek” ezek a tárgyegyüttesek.
Egyáltalán, elgondolkozva, az a kérdés merül fel, hogy mit
nevezünk csendéletnek: nemcsak abban az értelemben, hogy technikailag a
csendéletet mindig gondosan felépítették, hogy azok a bizonyos „halott” tárgyak
oda kerüljenek, ahol a helyük van a festményen. Amit a természet vagy itt a
véletlen létrehoz (vagyis inkább több ember, végül is közös akarata, hiszen
többen „dolgoztak” a kompozíciókon) az kifejez valamit, segíteni akarást,
közösségi élményt – és ilyen értelemben a róla készülő fotók művek, amelyek ezt
rögzítik.
Ezen
gondolkozva kerestem a vizuális megoldást, hogy hogyan hozhatnám össze –
mintegy egy képbe vagy egymás mellé helyezve a kétféle megközelítést,
ikonográfiát. Ahogy fotókat is párban mutatom be (bár itt egy egyszerű optikai
játékkal ugyanazt a látványt több nézetből), egymás mellett vagy egymás után
vetítek képeket.
Egy
diavetítést akarok készíteni a különböző képekből, amelyben a kitett tárgyakat
megpróbálom értelmezni a németalföldi festmények ikonográfiája szerint. A
könyvek (és a regénycímek, témák), ruhák, üvegek és a közösség, a segítés
gesztusa mind egyértelműen átfordítható középkori ikonográfiára, van
megfelelője naturálisan ábrázolt tárgyként és rajzolt szimbólumként egyaránt.
Ezeknek a régi és mai elemeknek az összekeverése kiad valamilyen folytonosságot
múlt és jelen között. És valamilyen biztonságérzetet is: egy szürkének,
ridegnek mondott panelépületben is működik valamilyen régenvolt közösségi
élmény és tetten érhető emberi gesztusok szimbolikája.
Ebben a sorozatban láthatóak az
előcsarnokban készített véletlenszerű csendéletek, németalföldi csendéletekkel
váltakozva, ahol minden pontosan a helyén van. A beiktatott grafikák,
szimbólumok, az adakozás, közösséggé kovácsolódás folyamatát boncolgatják:
miért adakozunk? Miért jó érzés? Miért jó megosztani tárgyainkat másokkal?
Mennyire vagyunk ebben empatikusak és felelősségteljesek (csak olyan tárgyakat
kínálunk fel, amelyek még jó állapotban vannak, és nem azokat, amelyektől meg
akarunk szabadulni, bár már ki kellene dobni)?
A néző a vetítést nézve, ahol
festményrészletek, grafikák és a fotósorozatom váltakozó képei olyan
párhuzamokat, ellentétpárokat lát, amelyek reményeim szerint rögtön
egyértelműsítik a csendélet – véletlenszerű tárgyegyüttest kérdését, a benne
megbújó folyamatosságot. Egymás mellett vetítve, egymás után látva a képeket ez
elindíthat a nézőben egy asszociációs fonalat, amely akár a középkori
ikonográfia beható ismerete nélkül is működik.
A véletlenszerű
csendéletek-munkát Budapesten folytattam. Márciusban Szemző Zsófia képzőművész
és Csatlós Judit kulturális antropológus Co-op néven egy egyhónapos periódusra
elvállalta a programszervezést egy VII. kerületi egykori bolthelyiségben (a helyről:
https://www.facebook.com/coopszovetkezet?fref=ts).
Itt egyestés kiállításokat, művészeti projekteket, előadásokat lehetett tartani
vagy éppen dolgozni egy készülő művön.
Co-op,
fotósorozat. Csendes délelőtt egy kiürített bolthelyiségben
Én munkára használtam fel a
teret: rekonstruálva a fotósorozatot, berendezkedtem a bolthelységben, mint
egyfajta adományboltban, amelyben le lehet adni és elvinni a nem szükséges
tárgyakat. Itt már a klasszikus csendéletfestészetet követve én is építettem a
képen látható helyzeteket, a véletlenszerűség legfeljebb a videóhoz használt
darabok átgondolatlan, véletlenszerű ledobása hozott a végén.
Az adakozás, megosztás gesztusa,
ami kötelező volt a szocializmusban, a közös tulajdon ami meghatározó volt
tovább él ma is, csak kap egy más jelentést: a jótékonyság, a bevonás azt az
illúziót adhatja, hogy egy közösségbe tartozik az adakozó és a megadakozott.
Valószínűleg azért olyan népszerű
manapság mindenfajta odafigyelés, adakozás, az adományboltok használata, mert
hidegnek, személytelennek mondott nagyvárosi közegünkben egészen csodálatos
módon köt össze intimen embereket egy-egy pillanatra.
Adománybolt, fotósorozat
A Karl-Marx Allée hatalmas
tömbházában, mint egy család osztottuk fel egymás között a közösnek szánt
tárgyakat, ezek aztán vándoroltak egyik lakásból a másikba, ahol még /új
funkciót kaptak. Ugyanaz a tárgy akár különböző lakásokban bukkanhatott fel: a
különböző lakótelepi lakásokba bejutva ugyanolyan megoldásokat, tárgyakat
hozva, mint egykor.
